Mielőtt egy macskafajtáról beszélnénk, érdemes megismerkedni magával a fajjal és történetével. A házimacska 1758-ban köszönhetően a modern tudományos rendszerezés során „Felis silvestris catus” nevet kapta Linnétől. De honnan is indult a folyamat?
A macska háziasítása jelenlegi tudásunk szerint nagyjából Kr.e. 6000 környékén kezdődött (bár 9000 évesre becsült jerikói és anatóliai szobor és csont maradványokat is találtak már), de a teljes háziasítást Kr.e. 2000 körüli Egyiptomban történhetett. Az egyiptomi hitvilág legnépszerűbb macska testben élő istennője Básztet volt, minek köszönhetően a macskák bántalmazása akár halálbüntetést is vonhatott maga után. Az első időkben vélhetően fő funkciójuk a magtárak és a ház környék védelme volt leginkább egerektől, kártevőktől és kígyóktól. Később a tudatos szelekció és tenyésztés már képességük, ügyességük és küllemük figyelembe vételével történt. Valószínűsíthető, hogy az egyiptomi szent macskák leszármazottai ma a kenyai Lamu szigetvilágban élnek.

A távol-keleti kultúrában is számos bizonyítékot találni a macska háziasítására rajzok, díszített eszközökön, tárgyakon i.e. 1500 körültől. Kezdetben a gazdagok státuszszimbóluma lehetett (India területén), de később a selyem kártevőktől való megvédéséhez (Kína területén), illetve a szent iratok kártevőmentesen tartásához (Japán területek) használták a macska képességeit. Európába vélhetően az ókori görögök és rómaiak csempészték be, akik luxusállatként tartották őket a szabadság és függetlenség jelképeként.

A középkor azonban pozícióvesztéssel járt a macskák számára. A keresztény egyház a sátán képmásának, a gonosz megtestesítőjének kezdte tekinteni őket, szorosan összekapcsolva a fajt a boszorkánysággal, így számuk és presztizsük jelentős csökkenésnek indult, ami a rágcsálók elszaporodásához vezetett, ami a városi higiénia romlásához és a járványok (pestis) gyorsabb terjedéséhez vezetett.
A 19. századtól egyre inkább előtérbe került a macska hasznossága, így elkezdődött tudatos tenyésztésük. 1871-ben került sor az első európai macskakiállítás megrendezésére, a londoni Crystal Palace-ben. A 20. századra az egyik legkedveltebb háziállattá vált, illetve orvosi, genetikai és fiziológiai kutatások alanyaként kezdték felhasználni.

A vadmacskák külleme mindig is vonzotta az embereket, így nem véletlen, hogy komoly erőfeszítéseket tettek olyan fajták kitenyésztésére, amelyek a vadmacskák küllemét és házi macskák jellemét hordozzák. Elsőként Jean Mill, egy kaliforniai tenyésztő az 1960-as években egy ázsiai leopárd macskát és egy cirmos házimacskát keresztezett, mely nevét az ázsiai leopárd macska latin nevéről kapta (Felis bengalensis).

Nagyjából egy időben ezzel Dr. Willard Centerwall a Loyola-i egyetemen keresztezett egy ázsiai leopárd macskát egy házimacskával. Mivel a leopárd macskák ellenállóak voltak a macskák leukémia vírusával szemben, a kutatók érdeklődtek az iránt, hogy a hibrid utódoknál öröklődik-e ez a tulajdonság. Az eredményességen felbuzdulva több tenyésztő is követte a fenti példát. Dr. Willard kapott egy példányt dr. Centerwall hibridjeiből, majd megfelelő kandúrt keresett hozzájuk. Az egyik egy narancsszínű rövidszőrű volt, melyet Indiában talált, a másik pedig egy barna foltos, menhelyi macska. Annak ellenére, hogy számos akadály adódott a hibrid fajta kitenyésztése során, a tenyésztési munka végeredménye egy vad kinézetű, háziasított macska lett (csak akkor nevezhető bengálinak egy egyed, ha minimum négy generációban nincs az ősei között vadmacska).

A bengáli rövid, ám tömött bundája könnyen ápolható, minimális időráfordítást igényel. Fürdetni ritkán szükséges, de teljességgel elkerülhetetlenek a fürdőkádas, mosdós és mosogatós „balesetek”. Számtalan színben, színváltozatban és mintázatban találkozhatunk egyedekkel, ami lehet márványos, foltos vagy rozettás.

A bengáli nem igazán jellemezhető a „finom” szóval. Sportos alkatú, kecses, erős és izmos a teste (vadmacskára emlékeztet). A feje ék alakú, a kontúrok lekerekítettek, közepes, vagy inkább kisméretű fülek ülnek a fej tetején, a fej oldala felé mutatva. A szemek nagyok, oválisak, de közelítenek kerek felé. A nyak hosszú és izmos. A lábak közepesen hosszúak, a hátulsó végtagok hosszabbak, mint az elülsők. A mancsok nagyok és kerekek. A vastag farok közepesen hosszú, a végén fekete véggel.

A már számtalanszor említett magas fokú aktivitás, kreativitás, játékosság és intelligencia jellemzi. A gazdi nevelésén és idő ráfordításán múlik, hogy milyen irányban történik az energiák levezetése.

Imádják a vizet, így fedetlen akvárium, magányosan hagyott fürdőkád, medence, kerti tó nincs tőlük biztonságban (a halakkal egyetemben).

A mászás és vadászat lételemük, gyorsan megtalálják a lakásban a lehető legmagasabb kilátót, így célszerű nagyon magas macskabútorban gondolkodni lakberendezéskor, illetve minél több játékot és játszó „felületet” biztosítani a számára. Az unatkozó bengáli jelentősen kreatív tud lenni, nincs biztonságban sem telefon, sem laptop, sem hifi berendezés, sem távirányító, sem villanykapcsoló!