Kisgyermek korom óta  szeretem a macskákat. Falun nőttem fel, így mindig volt a közelemben doromboló négylábú, sajátunk is és olyan is akadt ,  aki csak rendszeres látogatást tett udvarunkban. Annak idején nem volt szokás a macskát lakásban tartani, illetve ivartalanítani sem, és sajnos első cicám, Cirmi pont ennek az áldozata lett. A házunk előtt ütötte el egy autó, amikor a környéken fiúkat kereső lányokat  próbálta becserkészni.

Akkor változott sokat az életem, amikor saját családi házunkba költöztünk. Egyből sikerült Giorgio boxerünk mellé mentenünk egy alom keverék kutyát, akik közül Tigris és Johnnie nálunk is maradtak. A falkát Kormi egészítette ki, illetve édesanyám halála után az ő kutyáit is mi fogadtuk be otthonunkba (Nikit, a mopszot és Zizit, a tacskót, aki 20 éves koráig színesítette életünket). Mára Niki és Tigris él már csak velünk, illetve 2018-ban Héra a bordeauxi dog csatlakozott családunkhoz.
Hogy kerültek a macskák az életünkbe ismét? Egyik nap Barni hazaállított egy kis beteg, csipás, bolhás, csúnyácska kismacskával, Lujzival (olyan kicsi volt még, hogy nem tudtam megállapítani a nemét, így Lujzi lett és maradt is, miután kiderült az igazság).

Először csak meg szerettük volna gyógyítani és gazdit találni neki, de annyira a szívünkhöz nőtt, hogy végül itt maradt. Villám gyorsan beilleszkedett hozzánk olyannyira, hogy a kutyák tányérjából ehetett (természetesen a kutya előtt), velük aludt, rendszeresen kitúrva őket a pihe-puha ágyikójukból. Néhány héttel ezután érkezett Frigyes. Szó szerint a házunk kapuja előtt ült. Kinyitottuk az ajtót és bejött, mondanom sem kell, hogy itt maradt. Kerestük az anyukáját és a testvéreit, meg is találtuk egy lakatlan ház udvarán. Természetesen Mátyás fiam minden áldott nap megmászta a kerítést, hogy friss ételt és vizet vigyünk az árváknak.
Szaffi lányom már egészen kicsi korában egyértelmű vonzalmat mutatott a macskák (és persze más állatok) iránt is, minek neves bizonyítéka Mau és Sanyika, akiket egy séta és egy játszótéri hazaút alkalmával talált és hozott haza.

Egyszer volt egy olyan elszólásom kedves páromnak, hogy ha én „öregasszony” leszek, egy szép házban szeretnék élni sok – sok macskával. Az internetet nézegetve akadtam rá a bengáli fajtára. Azonnal beszerettem én is és a családom is. Felhívtam több tenyésztőt, érdeklődtem, jártunk kiállításokra, rengeteget olvastunk és beszéltünk a fajtáról. Csak azon vettem észre magam, hogy Szaffi szókincsében több a macskás kifejezés, mint bármi más. A WCF pápai macska világkiállítására is ellátogattunk. Ez a nap alapozott meg mindent…. A macskákat nézegetve egy délutánt eltöltöttünk a helyszínen, mikor egy ketrecnél  megállva ,ránéztem az egyik kismacskára és ezt mondtam Barninak: „Na látod, ez az én macskám! Pont ilyen gyönyörűt szeretnék”.

Kigyönyörködtük  magunkat, elindultunk hazafelé, vettünk pár vásár fiát az otthoniaknak, a parkolóba vettem észre, hogy valahogy elhagytuk Apát.
Elindultunk Szaffival megkeresni és gyorsan meg is találtuk az egyik kávézóban, ahogy egy hölggyel beszélgetett (mint utóbb kiderült ő egy tenyésztő volt). Barni rám nézett és megkérdezte: „Szeretnéd ezt a macskát?” . Úgy értettem, hogy azt kérdezi, hogy szeretnék-e egyszer egy szép bengálit, de ő kifejezetten Luke-ra gondolt… Természetesen azonnal rávágtam, hogy IGEEEEEN! Klári, Luke tenyésztője, csak annyit kérdezett, hogy szeretnénk-e tenyészteni és ezt döntsük el Luke fél éves koráig. Mire Klári személyesen elhozta nekünk Luke-ot, hogy megnézze a leendő cicánk életkörülményeit, mi már el is döntöttük, hogy igen, szeretnénk tenyészteni, pláne hogy egy kupát is hozott azonnal a macskánkkal együtt, amit Luke nyert az első kiállításán.

Luke azonnal beköltözött Szaffi szobájába, így máris otthonosan érezte magát nálunk az első pillanattól kezdve. Mivel eldöntöttük rögtön az elején, hogy szeretnénk tenyészteni, így egyből elkezdtünk lányok után nézni. Rövid időn belül sikerült kiválasztanunk Daisyt, Zsuzsa és János kiváló tenyészetéből, mint az első bengáli kislányunkat. Innentől kezdve vérszemet kaptam. Elkezdtünk nézelődni további potenciális jelöltek után, figyelembe véve a vérvonalakat is, Oroszországban meg is találtam Sally-t, Liliananál. Mivel nagyon messziről jött, így kellett egy utazótárs, így egyből egy másik cica, másik alomból, de hasonló vérvonalból, Sophie, is csatlakozott a csapathoz. A mai napig elválaszthatatlanok! Rendszeres kiállítók vagyunk, nemcsak Magyarországon, de külföldi kiállításokon is.